RÓLAM

A fotózásról olyan elcsépelt mondatok jutnak eszembe, hogy „már gyerekkoromban is fényképész akartam lenni” vagy a „munkám a hobbim, milyen szerencsés is vagyok”.

De helyette inkább érzésekéről írnék, arról, hogy számomra mit jelentett régén és most a fotózás…

Ha becsukom a szemem, akkor újra ott vagyok a fényképész nagypapám sötétkamrájában, ahogy mutatja a vegyszerek által előhívott fekete-fehér képeket. Érzem a maró szagot, a sötétség félelmetes, de mégis varázslatos közegét. Ahogy lábatlankodok a műtermében, amikor nénik és bácsik jönnek, hogy nagypapi lefotózza őket, és hallom, ahogy megjegyzik „biztos fotós lesz ebből a kicsi lányból is”. Hallom a filmes gép zárjának kattanását, a nyakamban érzem a fényképezőgép súlyát, ahogy próbálom utánozni őt, aki a világot tárta elém. Aztán évek múlva a mosolyt és a büszkeséget látni a szemében, amikor a sikeres fényképész szakvizsgám elvégzése után, az első utam hozzá vezet.

A szárnypróbálgatásaimat, amik arról szóltak, hogy megtaláljam önmagam, hogy mi is az az irány, ami igazán én vagyok, sajnos a nagypapám már nem láthatta. De úgy érzem, mostanra, így 20 év fotós múlttal a hátam mögött, ez a weboldal jól bemutatja mindazt, ami én vagyok, és amire ő is büszke lenne.

A munkám két részre osztanám, amik nem is különülnek el annyira egymástól. Női fotósként, a finomabb, érzékenyebb látásmód az, ami belőlem fakad, így, amikor embereket, családokat fotózok, ugyanolyan eszközökkel nyúlok a témához, mintha egy szép kozmetikumot vagy egy ínycsiklandóan finom epertortát örökítenék meg. Talán ezért is alakult ki az évek alatt az a tendencia, amit ugyan nem tudatosan építettem, de így hozta az élet, és így találtunk egymásra, hogy inkább nőket, női vezetőket fotóztam üzleti portréra, vagy örökítettem meg a terméküket, üzletüket.